Nélküled (6)
A hűvös szél beletúrt Angyal dús hajfürtjeibe. Egész lényét édes borzongás vette hatalmába. Tarkóján erős szúrást érzett. Amint megfordult, tekintete a telehold fényében megvillanó sötét szempárban merült el.
Hát újra megjelent a fiú.
-Mit keresel itt egyedül ebben az órában?
-Semmi közöd hozzá, hagyj békén! Eddig sem érdekelt, mi van velem, ne érdekeljen most már.-szólt hidegen a lány.
-Ha ezt akarod...
-Nem én akarom így, hanem te!-hangja megremegett.-Ne menj el!-súgta, majd megragadta a fiú kezét és forró csókot lehelt arcára. A fiú azonban hátat fordított neki és leült tó partjára. Angyal nézte őt csendesen, majd leült mellé és vállára hajtotta fejét. A fiú közömbösen bámulta a mocskos tavat. Szokás szerint vágyai messze jártak, és reménytelenül kaparászták az ég ajtaját. Angyal szorosan átölelte, megsimogatta arcát és lágyan megcsókolta őt. A fiú nem ellenkezett ajkaik gyengéd játéka ellen, mely egyre vadabbá és szenvedélyesebbé vált. Irigykedve nézték őket a koszos, sivár betonfalak és kopott járdák. A magányos hold a haldokló víz keblére hajtotta fejét. A szél vadul borzolta a tó homályos tekintetét. A tüzes érintéseket mélyen magába szívta a föld. A megtaposott fű, a kövek, a betontömbök mindannyian részei voltak már a mágikus táncnak. Angyal agyán átvillant:
-Nincs is szükségem rá. Akár el is mehetne...
De a fiú nem gondolt most távozásra és Angyal döntött sorsáról:
-Á, szívesen maradsz? Jól döntöttél, hát enyém leszel örökre.
Keze éles ezüsttőrére siklott. Puhán simogatta pengéjével a fiú karját. Amikor vénájához ért, mélyen beledöfte az élét, melyet eláztatott a kibuggyanó vér. A fiú kitépte kezéből a tőrt és vérével festette be Angyal kebleit. Lágyan Angyal kezébe hullatta a fegyvert, majd keményen megszorította kezét és Angyal vénájába mártotta a halálos játékszert. A vörös patak forrón ölelte át társát és sötét cseppjeik fájdalmasan ütköztek a koszos betonhoz. Angyal a gyilkos tőrt hegyével torkuk fele keblei és a fiú mellkasa közé csúsztatta. A vérrel áztatott jeges penge eltörhetetlen kapoccsá vált kettejük közt, és megnyitotta a Semmi kapuján át az utat a Minden Birodalmába.
Angyal tudta, mennie kell, de nem akart elválni a fiútól. Egyre fennebb csúsztatta a tőrt. Sötéten belenézett szerelme mámoros szemeibe. A fiú torkába beleszakított a penge, és a csendet a hús sercegése törte meg, egyre mélyebbre hasított és egyre jobban égette a tőr.
Morrigu megrántotta az ezüstszálat és a szorítás hirtelen megszűnt. Angyal lelke a véres testek fölé emelkedett. A fiú segélykérően kapaszkodott a fényes árnyba.
-Gyűlöletesen imádlak téged...-szólt a lélek- de nem akarok segíteni rajtad. Csak együtt juthatnánk be az égi birodalomba, de te nem velem, általam szeretnéd elérni Morrigut. Eszköznek tekintettél, ahogy én is téged, de ennek már vége...
Megjelent előtte anyja arca. Az istennő nagy fekete szemei és lila ajkai előtűntek fátyla alól. Kinyújtotta Angyal felé karjait és magához hívta őt.
Angyal utoljára emelte tekintét a fiúra, akiben a boldogságot kereste, majd undorodva hátat fordított neki.
-Eldobtam az ég ajándékát, hogy újra vágyhassak rá. Semmi sem akarok már lenni, mert nem vagyok sem angyal, sem ember. Az vagyok, aki vagyok és olyan vagyok, amilyennek lennem kell. Arra vágyok, hogy az legyek, aki vagyok.
Nem várt semmit, a jelenben élt és tudta, minden ott rejlik benne és bármit megkaphat, amire szüksége van, de ennél többet soha. Így találta meg önmagát.
Boldogan fogta meg az istennő kezét, aki újra gyerekévé fogadta, és megnyitotta előtte az öröm birodalmának eddig zárt ajtaját.
.-Éreztem, hogy képes vagy rá. Büszke vagyok rád, lányom, mert elutasítottad a próbálkozást, eldobtad a megbocsátást és nem féltél az egyedülléttől. Csak így sikerülhetett eggyé válnod árnyékoddal.
Halld hát az Éj misztériumát, melyet te magad fedtél fel egyedül:
-A ti keresésetek és sóvárgásotok célt érni nem fog, csak ha a Titkot ismeritek: ha amit keresel MAGADban meg nem leled, sehol máshol megtalálni nem fogod.
Nélküled (5)
Luna sápadtan pislogott a sötét felhőtakaró mögül a komor tájra. A földbe szúrt fekete gyertya fénye Angyal hideg márványarcára vetült. Angyal tekintete a rendezetlen parkon pihent, melynek fái a nyári zöld lombok helyett gyászruhát öltöttek magukra és a havat várták, hogy feloldja özvegyi fogadalmukat. Luna feladta az elkeseredett küzdelmet a felhőkkel, melyek feketébe burkolták ezüstös arcát. Sötétség borult a városra, a tó tükrének fátylát szétszaggatták a mélybe hulló árnyak, a hervadt virágok ernyedten hajtották fejüket a fagyos talajra. Angyal nem félt, eloltotta a gyertyát is. Nem akart fényt, mert őmaga volt a sötétség. Kilépett az őrült körforgásból, melyben a vihar elöl menekült anélkül, hogy tudta volna, őmaga a szél. Utolérte az árnyék, akit végig üldözött.
A fehér krizántémok baljósan hajlongtak a hűvös szélben. Ők mindenkinél jobban ismerték a néma éjszakát. Hallották a csendben, amit más nem, és sejtjeikben érezték az Éj Mesterének jelenlétét. Reszketve, tehetetlenül feküdtek a halál lábainál. A jeges szelek véresre tépkedték fehér szirmaikat. De halovány arcukon nyoma sem volt fájdalomnak. Gyengék voltak és félelem emésztette őket belül, de némán és merészen emelték tekintetüket legyőzőjük felé. Önként ajánlották a Földanyának már születésükkor azt, amit most erőszakkal akart elvenni egy buta idegen. Ahogy közeledett, egyre inkább sajnálatot ébresztett bennük a pusztító vándor. Az akarta elszívni utolsó lehelletüket, akinek még soha nem járt tüdejében levegő. Megalázva hevertek előtte, de nem megalázkodva! Ha csak pillanatokig is, de ők még éltek, míg tudták, legyőzőjük soha nem is fog, soha, soha...Gazdagok voltak, gazdagabbak nála, mert a Földanya megosztotta velük a legmélyebb boldogságot.
A gondoskodó Anya lágyan suttogta virágainak:
-Adj magadból mindenkinek, aki kér, légy bárkié, aki kíván. Attól, mert enyém vagy, még ugyanúgy lehetsz másé is. Ne sajnáld mástól, amit te sem kapsz örökbe és nyugodj meg, a kölcsönt mind visszaadják nekem önszántukból. Így jut belőlem annak, aki szeretné, így vagyok tiéd, de lehetek ugyanakkor másé is.
Szavai hallatán az Éj Mestere megtorpant. A hideg szél tanácstalanul lebegett ég és föld között. Az Éj Mestere okos volt, de fogalma sem volt, hogy lophatna életet attól, aki önként adja. Az őszinte kölcsön lehetősége elrémítette. Eddig még semmit sem kapott, mindig mindent elvett.
-Én tolvaj vagyok és te a kezembe akarod adni kincseid?-jeges hangja bizonytalanságot tükrözött.
-Igen, használd őket, amíg szükséged van rájuk. Úgysem maradnak nálad sokáig. Mi az én méhemben gyémánt, durva kezeid közt porladó rög csupán, bármennyire szorítod, minden amit én szültem, hozzám tér vissza. De mért is jöttél valójában?
Az Éj Mestere szótlanul toporgott. A Földanya folytatta:
-Ha pihenni vágysz, vetek neked meleg ágyat, hozok édes tejet, álomba ringatlak, de gyerek sokáig nem maradhatsz, holnap indulnod kell. Bármerre is mennél, engem szolgálsz majd és bármikor visszatérhetsz hozzám, de egy napnál tovább nem maradhatsz. Nagy a birodalom, sok a tennivaló. Munkád termését learathatod mind, adok búzát bőven, de a kenyeret nem sütöm meg neked. Adok fát, de a tüzet neked kell meggyújtanod. Mindenem a tiéd lehet, de csak azt adhatok, amim van és tőled is csak azt kérem cserébe, amire már nincs szükséged. Búzám, gyümölcseim nem vesznek kárba, mi porból lett, nem válhat csak porrá.
A virágok felsóhajtottak, utolsó lélegzetük a Földanya meleg keblének pihegésébe veszett.
-Más kell nekem-kacagott fel a vándor- halhatatlanságot lopni jöttem hozzád!
A Földanya komoly hangon folytatta:
- Halhatatlanná csak akkor válhatsz, ha megtapasztalod az elmúlást, mert azon a napon rájössz, nem is létezik halál. Csak élet létezik. Amit az emberek halálnak neveznek, nem más valójában, mint megválás mindattól, amire nincs szükséged, azért hogy újra üres legyen a markod az élet ajándékai számára és lelked felkészülhessen az új tapasztalatokra... Azt mondom hát, indulj el a keresés ösvényén: harcolj, hogy megtanulhass veszíteni, utasítsd el az életet, hogy végül el akard fogadni, változtass, hogy megtanulj belenyugodni...
A szemetes tópart csendjét hollók verték fel. Morrigu könnyedén fellebbentette sötét fátylát lánya arcáról.
Angyalt minden kétséget elsöprő érzés vette hatalmába:
Most már látom, csak egy út van, az életé. Mehetek bárhová, lehetek bárkivel, játszatok bármilyen szerepet, megtapasztalhatom a létezés megannyi formáját... Tudom már, minden értem van és szeretek az lenni, aki vagyok.
Az árnyékom kerestem. Bejártam a mindenséget, megkerültem a kerülhetetlent, eldobtam mindent. Pedig ő végig velem volt, csak hátra kellett volna fordítanom a fejem, mert egy biztos pont van ebben a sötét világban, és az Ő. Aki mindig velem volt, velem van és lesz mindörökké. Nem a távolban találtam meg őt, nem is a fiúban. Véletlen találkozás volt ez: tegnap éjjel már nem találtam a külvilágban semmit, amire vágyhattam volna. És mivel nem láttam semmi figyelemreméltót, egy pillanatra elszakadtam a sötétségtől. Nagyon megdöbbentem, hiába takarta szemem Morrigu fátyla, láttam! Láttam magam, amint OTT vagyok. Halovány ezüstsugár voltam az éjszakában és a szürke világ fényem után sóvárgott. Alig pislákoló gyertya voltam, mégis tudtam adni azoknak, akik féltek teljes sötétségben maradni. Sajnáltam őket, mert tudtam még az enyémnél is szánalmasabb a sorsuk. Porlepte fák voltak, borzos kóbor kutyák, settenkedő macskák, hervadó virágok, akiket rabként tartott fogva a koszos város. Nem változtathattak, hiszen nem tudták volna elképzelni, hogy máshol éljenek. Ördögi kör volt ez: minden erejükkel a város világába kapaszkodtak, mert életük függött tőle. Egy kis ételmaradékért, pár négyzetméter szennyezett talajért önként vállalták a boldogtalanságot.
De nekem valóban itt a helyem! Szeretem a várost is, függetlenül attól, hogy semmit sem nyújt nekem.
Nem akart kapni már, mert nem volt mit adnia cserébe. Nemrég még mindent odaadott volna, azt is, amije nem volt. De már nem küzdött szegénységével. Nem ajánlotta a szívét, mert nem volt már szíve. Semmit se birtokolt, ezért üres markában elég hely volt a MINDEN csillagainak.
A tó vizében kereste a teleholdat. De ujjai közt szertefoszlott az ezüstös álom. Újra meg újra lehajolt, markát megmerítette.
Embereket rabbá lehet tenni, de a vizet és az álmokat nem lehet megkötni. A hold örök tolvaj, fényt lop a naptól és sötétséget a menekülő emberektől. Csak elvenni tud, adni nem. Mért kérnél attól, aki még nálad is szegényebb? Üres most a kezed és nem hajolsz le újra. Mást látsz odalent: magát a vizet. Most ébredsz rá, egész életedben szomjas voltál, mégis minden mást adtál magadnak, csak vizet nem. Az ezüst, bár értékes, szomjad nem oltotta volna. Az örök üdvösség talán édesebb a földi boldogságnál, de hogy várjak rá, ha már holnap szomjan halok? Angyal a vizet akarta, mert a víz neki ajándékozta magát. Azt akarta, amije volt, nem érdekelte, amit nem érhetett el.
Morrigú a felhők mögül így szólt Angyalhoz:
-Eljött az idő lányom, kelj fel és jer énhozzám! Elviszlek magammal a végtelenbe, és végre felfedhetem előtted az Éjszaka rejtélyeit. Csak nyújtsd a kezed!
Angyal nem kívánt vele menni, a földön akart maradni, egyedül:
Ne hívj most, nem megyek! Megvagyok egyedül is. Eldobtam mindent, nincs már szárnyam, nem tudok repülni, de nem is próbálok felemelkedni, hagyj pihenni, hagyj magamra, felejts el! Azt mondtad, anyám vagy, mindig mellettem állsz majd, mégis elnézted a szenvedéseim, engedted, hogy levágjam a szárnyam, ne várd hát, hogy újra repüljek! Megvontad tőlem a varázserőt, minden tudást elrejtettél előlem. Nem várok most tőled semmit, nem kérek a hamudból, sem a holdköveidből.. Erős vagyok már egyedül is, szeretem azt, aki vagyok és nem akarok változni, mert úgy elszalasztanám a pillanatot, amikor úgy felelhetnék meg, ahogy vagyok. Nem erőltetem többé, nem fogok mosolyogni, ha sírni szeretnék…És ne nézz így rám… Én ITT maradok, mert nekem ITT JÓ...ITT erős vagyok, nem félek...ITT a sötétben rátaláltam önmagamban a legmélyebb fényre, mely csak az enyém...az én megalvadt ezüstös vérem, az én sáros könnyeim, az én megszenesedett bodzaágam. Amikor mindenki magamra hagyott, akkor találtam meg a legnagyobb segítőm: ÖNMAGAM.
nélküled (4)
Hát itt állt az út végén, a mesterséges városi tó partján …egy lépés választotta el a világtól, amelyből menekült, és kettő attól, amelybe nem is akart igazán belépni. Visszanézett a tömbházakra, ahol mégiscsak otthonra talált rövid tartózkodása alatt…egy biztos pontra, ahol menedéket keresett. Ami előtte volt, az még annyit se jelentett., nem félt tőle, de nem volt biztos benne, hogy be akar lépni az ismeretlen kapuján, ahogy földreszálláskor tette…
Aki el akar menni, menjen! –gondolta-Valaki meghalna értem? Nem! Akkor mért tennén én miatta…
Amikor újra megjelent képzeletében a fiú félrefordított arca, megnyugodva sóhajtott fel:
-Nem szeretem ezt a kőarcot!
Nem akarom tisztázni a múltat, mert semmi értelme, semmi köze a jelenhez. Nekünk nincs közös jelenünk. A jövő pedig még nem született meg, kár lenne vele foglalkozni. Mit számít, mi volt a múltban, ha a jelenben nem vagy itt velem!
Nem vágyok rád, túl késő már! Nem szeretlek, nem akarlak. Értelmetlen, ami összeköt minket. Mindent megtettem érted. Féltem az árnyaktól, azt reméltem te elűzöd őket. Nem félek már a sötéttől…A magasba vágytál, bár rettegsz a repüléstől. Álmodban én elvittelek a legtávolabbi fénygömbhöz, hogy osztozhass az örömben, mely az ég gyermekeként megadatott nekem. Féltél a szürkeségtől, mámorba öltöztettem a valóságot. Hívott a messzeség, lábad elé tettem, hogy elérhesd. Le akartam rombolni a világot, hogy neked újraépíthessem. Bármennyire szeretlek, változtatni Mindenen nem lehet! A könnyebb utat választom, nem harcolok magam ellen, inkább elengedlek téged. Most már tudom, olyant kellett volna választanom, aki nem hagy el akkor, amikor legnagyobb szükségem van rá, és csak azt kéri, hogy az legyek aki vagyok, nem az, aki nem lehetek.
Egyszerűen nem tudta elrejteni igazi arcát. Szerette a világot és teljes szívéből mosolygott rá. Fényt hozott, de a sötétség felemésztette a sugarakat, nehogy az emberek rájöjjenek, vannak még színek a feketén kívül. Bármennyire sötét és hideg volt kint, Angyal lelkében nem aludt ki a szeretet. A fekete ködön nehezen hatolt át a fény. A telehold erejét sűrű felhők kötötték meg, így csak halvány ezüstsugarai simogathatták a sóhajtozó betonépítményeket.
Nem érezte magát hibásnak, semmi mást nem tett, csak önmaga volt. Érdekes helyzettel találta magát szemben és a legjobb belátása szerint oldotta meg.
Nem tudta elrejteni a könnyeit, se a mosolyát.
Sok arca volt, úgy jelent meg, ahogy kedve tartotta.
Nem sírt már, hisz nem volt rá oka.
Most vette csak észre, rég egyedül üldögél a múltban, miközben a fiú MESSZE jár. Tudta, neki is vissza kell térnie a jelenbe, tovább kell lépnie, mert csak így tudja igazán elengedni a fiút. Hisz senki sem kér engedélyt a távozásra és ha fogva tartjuk az emlékét szívünkben, azzal csak magunknak ártunk. Mert ha akkor csak úgy el tudott menni, nem szerette őt, ahogy Angyal szeretné, hogy szeresse és így már semminek sincs értelme...Az élet apró SEMMI-szilánkokra tört, amelyekből holnap újra el lehet kezdeni összerakosgatni a MINDENT.
Angyal nem haragudott rá. Mindketten a tőlük telhető legjobbat tették. Próbáltak élni, boldogulni a világban.
Idegen volt már számára a fiú. Csak egy idegen, akiről azt képzelte, mégiscsak ismeri valahonnan. TÉVEDETT...
Nélküled (3)
Az éjszaka belopózott a város rideg tömbházai közé a tél. Angyal szívében azonban melegség lakott. Leragadt a múltban, a remények még mindig fogva tartották. Nem akarta elfogadni ami történt és minden pillanatban azt várta, hogy felébredjen az álomból. A koszos betontömböket puha hótakaró borította be. A tiszta hajnali ébredés új esélyt rejtett, befödte a sarat, de ahogy az eső, a hó is könnyekből áll, a továbblépés ugyanolyan nehéz, mint a maradás végtelen zsákutcában.
Hiába hallotta újra meg újra:
„Nem tudlak szeretni! „ Valahol mélyen mégis azt remélte, közös a sorsuk. Érezte, ez nem igaz, de azért jól esett ebben a tudatban ringatnia magát.
Nem fogadta el, hogy a fiú soha nem jön vissza, de a szíve mélyén mégis tudta, ha visszajönne se tudná őt, a szárnyak nélküli angyalt szeretni, így értelmetlen lett volna minden próbálkozás. Reménytelen esetek voltak ők, mért fokozták volna együtt reménytelenségüket?
…A déli napsugarak felolvasztották a vékony hótakarót és újra sárossá vált minden.
Az utolsó képzeletfoszlányok előhívták a múltat, de gyógyulást nem hoztak. Az ezüstszál mélyen a nyers húsba vágott és a fehér bőr alól meleg vér buggyant ki.
Az árnyék messze kívánkozott a fiútól, de a kötés erősebbnek bizonyult nála.
Menni akart, de tehetetlenül vergődött a sóvárgás bársonyköteleiben. Nem volt olyan, amilyennek a fiú szerette volna. Igen, ez volt a baj, Angyalt ez mégsem szomorította el. Fájt, égetett a szerelem selyemkötele, Angyal szerette önmagában a másikat, és magát a fiúban. Szerette magát, ezért fájt annyira, hogy mért nem tudta őt a fiú elfogadni olyannak, amilyen…Szeretetre vágyott, mert szeretetet hozott ő is.
Szorosabbra, egyre szorosabbra kötötte a selyemfonalat, olyannyira, hogy a bőre alól vékony patakokban csillámlott a vér. Arra vágyott, bárcsak szétszakadna az ér és vére zokogó folyóként hagyná el testét.
Angyal volt, a keserűség, fájdalom távol álltak alaptermészetétől. Mégis a szomorúság mellett döntött most. Minnél jobban ragaszkodott a vágyaihoz, annál messzebb lökte őt a kötél. Bármit tehetett, nem találta élete értelmét. Ha kereste, még messzebb került tőle és csak jobban eltévedt. Nem volt már előtte semmi, de bármi is lett volna, úgysem lehetett volna igaz. Talán fohászkodni próbált, de hamar rájött, hiábavaló lenne. Szavait úgysem hallgatta senki, hiába kapaszkodott fátylába, Morrigu ISTEN volt, és egy fél-angyal sóhaja nem változtatta meg a Nagy Tervet.
-Anyám, mért vagyok egyedül?
-Mit érne melletted valaki, aki úgysem szeret? Amíg nem szereted magad, hogy várhatod, hogy más szeressen?
-De szeretem magam, jobban mint valaha.
-Még mindig van olyan oldalad, amelyet nemhogy nem szeretsz, hanem nem is ismersz. Rémálmaidban te rontasz saját életedre, amíg ezt nem fogadod el, nem vagy képes szeretni önmagad, sem mást.
-De én elfogadtam és szeretem őt!
- Ha igazán elfogadnád, fájdalom nélkül elengednéd...
-Nem bírom tovább, engedj hozzád mennem!-nyögte Angyal.
- A mélyben a helyed, hisz oda vágytál, elszakadni tőlem te akartál!... Amíg nem jön el az idő, nem fedem fel arcom előtted és magadra hagylak.
-Nem szeretsz! Gyűlöllek!
-Ha könnyebb gyűlölnöd engem, mint kezedbe venned sorsod, TEDD! Itt hagylak a sötétben, felhozom neked a legmélyebb poklokat, de ÉRTED teszem, hogy megtanulj ÉLNI. Bízok benne, hogy a legnagyobb sötétben rátalálsz saját fényedre. A leghaloványabb fénysugár is, amit te teremtesz, a tiéd, csakis a tiéd. De bármit kapnál volna tőlem, az ENYÉMből adnám és csak kölcsönbe...Mit érnél vele? Ami a TIÉD, azt viszont nem vehetem vissza. ŐT elvettem tőled, mert én adtam neked, el fogom a tested is, ha nem lesz rá szükséged, de a lelked csakis a tiéd...Az egyetlen, amit nem vehet el senki, mert senki sem adta...Csak van...létezik...megsemmisíthetetlenül...
Megfosztalak attól, amit szeretsz, hogy megismerhesd, amid marad és megtanulj ÉLNI.
-Büntess, utalj magamra! Megteheted, de mit ér? Ha tudnék változtatni, nem gondolod, hogy rég megtettem volna? Nem vagyok képes rá. El akarok menni, messze, messze kívánkozok tőle. Nem akarok fél-angyal lenni, mert így fáj, hogy elvesztettem az eget, de még jobban, hogy a föld sem fogad gyermekévé. Másképp szeretnék élni, új esélyt kérek!
-Bármikor újrakezdheted, ha úgy kívánod. De hogy szeretnéd valójában? Angyalként vagy emberként?
-Nem akarok angyal lenni, a magasság elválasztana a szenvedéstől, és ha le is szállhatnék a földre a Titok újra fekete függönyként hullna közém és közé. Ember sem szeretnék lenni, a mélység elszakítana a boldogságtól és összekötne vele feloldhatatlanul, még akkor is, ha ő nem akarná. Ha üressé válna a világ és kicsivé kettőnk számára, hová menekülnék? Emberként arra vágynék, amit önként dobtam el magamtól. Lehetnék ember vagy angyal, a boldogságot csakis Ő hozhatná el nekem. Vele jóra fordulna az életem, és ha ő is szeretné, miénk lehetne a mindenség. Enyém lenne az ég, övé a föld, de egyenlően osztanánk el egymás közt birodalmunkat: földjének feléért megkapná égi birodalmam felét. Együtt szárnyalnánk a végtelenben, majd együtt pihennénk csendesen a Földanya meleg keblén. Én lennék a Hold, ő meg a Nap, mégse választhatnának el minket. Éjjelente kormos ablakokon bepillantva mély álomba ringatnám a fáradt keresőket és az eltévedt vándoroknak ezüstsugaraimmal mutatnám az utat a résre nyitott ajtó fele. Ő fénylő korongját sötétségembe burkolná és végig ott rejtőzne velem. Majd ha ő kerülne sorra az égi szolgálatban, elbújnék a háta mögé, de vele lennék úgyis.
Most azonban nem vagyok angyal, de ember sem, van fényem és nem sokkal több sötétségem, de valójában nincs is semmim. Elvesztettem, amit hoztam és soha meg nem szerezhetem, amire vágytam. Ha csak a földet ismerném, nem vágynék másra, boldoggá tenne, amit kapok. De ismerem az eget is és ami még nehezebbé teszi a gyógyulást, ismerem Őt is...
Nélküled (2)
Angyal nem tulajdonított jelentőséget a szavaknak. Nem érdekelte az ég, búcsúszó nélkül, izgatottan lépett a Birodalom kapujához, mely megnyitotta az utat a szabadság és álmai felé...
A távolban a nap épp most készült magára hagyni a kopár várost, de előtte még könnyeivel halványvörösre festette az eget. Szomorúan pillantott le a hideg betonvilágra.
A kopott járdán csillogó fekete szárnyú angyal közeledett. Földig érő fehér ruhája kiemelkedett a város szürkeségéből és vállára omló fekete hajfürtjeit az utolsó napsugarak rozsdabarnára színezték. A kényeztető sugarak mosolyt csaltak finom arcára. Angyal hátranézett, hogy búcsút vegyen az aranyló fénykorongtól. A nap elhaloványodott gyönyörű kökényszínű szemei láttára és szégyenében, amiért így összemaszatolta az eget, lebukott a hegy mögé. Azzal nyugtatta magát, hogy testvére, a hold úgyis teljesen sötétre festi az ég fátylát, így holnap, mielőtt őmaga előbújik a rejtekhelyéről, a Földanya új fátylat ad rá, és az ugyanolyan lesz mint a lány kökényszemei, vagy még szebb...
A föld nem olyan volt, amilyennek Angyal látta fentről. Mély keserűség bolyongott a huzatos sikátorokban, bánatból épültek a magas falak. Angyal nagyon fázott, és elesetten kóválygott a monoton tömbházak labirintusában. Sehol sem találta a fiút, ezért elkeseredésében leült egy tömház elé a járdára és reményvesztetten fürkészte a szürkeséget. Majd lehunyta a szemét, hogy ne lássa ezt a helyet, mely borzongással töltötte el. Gondolataiban megjelent a magas, barna hajú fiú, akinek zöld szemei úgy csillogtak, akár a drágakövek. Látta, amint leül mellé a járdára, majd odahajol hozzá és ezt súgja:
-Már vártam rád...
Angyalt felkavarta a látomás, de még jobban meglepődött, amikor kinyitotta a szemét és rádöbbent, nem képzelete játszott vele. Igen, itt volt a fiú mellette. Angyal kökényszemeiben megcsillantak a fiú mosolyra húzódó ajkai. Mindketten tudták a másikról: Ő AZ! Csak nézték egymást némán, egyikük sem akarta megtörni a meghitt csendet, mely hatalmába ejtette lelküket. A fiú most először tapasztalta meg a nyugalamat, Angyal pedig még soha nem volt ennyire izgatott. A fiú lassan fölé hajolt és gyengéden megcsókolta őt. Ajkaik találkozásával megszűnt körölöttük a szürke valóság. Eggyéforrt az ég a földdel és lelkeiket a város hidegéből a mindenségbe emelte az élet tüze. Amint egyre magasabbra emelkedtek, lángoló arcukat lágyan simogatták a hűs szelek.
-Szeretlek!-suttogta a fiú.
A távolban jeges dal hangzott fel:
-Ha Morrigu a fátyla a tájra hull, hazád ajtaja kitárul. Gyere, kedves közelebb, az ég újra tiéd lehet.
-Eljött az idő-sóhajtott Angyal.- Anyám azt kéri, térjek vissza hozzá.
-Az idő nem létezik.-szólt a fiú.-Csak te létezel és én. Nem kell ennél több. Nem tudom ki vagy, és honnan jöttél, de ha velem vagy, megvan mindenem, viszont ha magamra hagysz, nem vagyok képes felemelkedni a város sarából.
A fiú zöld szemeiben megcsillant Angyal halovány arca, melyen új lángok gyúltak:
-Nem érhet baj téged, mert én vigyázom ezután minden lépted...
Érted jöttem le és nem engedlek el többé!
A fiú mosolygott, de Angyal csak most vette észre az arcára kiülő értetlenséget…
Nem hagyta el több szó ajkukat, forró ölelésben léptek be a csend birodalmába.
Angyalt Morrigu hangja ébresztette:
-Jöjj lányom, keblemre!
Angyal csak a fejét rázta és megmarkolta az ezüsttőrét.
-Nem akarok visszatérni hozzád!-kiáltotta és a tőrt szárnyába döfte.
Véres tollak borították be az alvó fiút, amint Angyal rezzenéstelen arccal újra meg újra megmártotta szárnyaiban a fegyvert, mely által elszakította a köteléket önmaga és az ég közt.
A levágott szárnyak lomha puffanással a járdára hullottak. A Földanya kitárta megalvadt vére számára a porladás kapuját és Morrigu ajándékát, melyet Angyal önként dobott el magától, szívesen fogadta a Megújulás Anyja...
Angyal kiejtette reszkető kezéből a tőrt és erőtlenül hanyatlott a fiú mellkasára.
...Morrigu meglebbentette fekete köntösét a horizonton A sötét felhőtakaró résein a vöröslő égbolt hamuban izzó parázsként tűnt elő. Az első napsugarak rávetültek a vérben úszó párra, és a fiú szempilláiról ellopták az álmot.
-Jó reggelt, szerelmem!- Angyal meg akarta csókolni őt, de a fiú durván ellökte magától.
-Mi ez a sok vér? Ki vagy te és mit tettél a vedőangyalommal?! Te megölted Angyalt!!! Mit tettél te átkozott??!!!- a fiú önkívületben, dühösen rázta a megszeppent Angyalt.
-Én vagyok Angyal...-nyögte- Levágtam a szárnyaim, hogy veled maradhassak. Hát nem ismersz meg?
-Ne hazudj, véres árnyék! Nem ismerlek, én mást szeretek! -a fiú hangja felverte a rideg városi hajnal csendjét.- Te megölted azt, akit a világon legjobban szeretek, pedig csak egy pillanatot ajándékozhatott nekem. Velem volt az éjszaka és azt ígérte, együtt álmodjuk tovább a szürke életet. De te megtetted a megtehetetlent,
elszakítottál tőle...
-Mért nem hiszed el, hogy én vagyok Angyal?-zokogott Morrigu lánya, aki a kitagadtatás mellett döntött amiatt, aki most gyilkossággal vádolta őt és eltaszította magától.
A fiú nem válaszolt, szó nélkül felállt és elment…nem fordult hátra többé.
Angyal csak nézte távolodó szerelmét, szívében zengtek a megállíthatatlan léptek. A boldogság egyre csak távolodott tőle. Tehetetlenül ült, miközben sebeiből szivárgó vére elmosta az álmokkal, tervekkel együtt a szeretetből fakadó áldozatot is.
Csak ült a kövön és tekintete a távolba meredt. Tudta, valamit nagyon elrontott. Nem volt képes elfogadni, hogy a fiú nem szereti. Utálta őt, de nem azt az embert, akinek felfedte arcát, aki miatt levágta a szárnyait, hanem azt, aki ott hagyta őt védtelenül az ismeretlen világban, amelyet csak érte választott új otthonának. Nevetségesnek találta magát...az életet...azt, ahogyan elbántak vele, mégis ő volt az, aki bocsánatot akart kérni.
Szempilláiról forró könnycseppek gördültek végig fehér arcán. A fiú szavai visszhangzottak fejében:
„…Nem az vagy, akibe az éjszaka beleszerettem. Én őt akarom, rá van szükségem.”
Angyal igazat adott neki. Ő sem maradt volna olyannal, akit nem szeretett. Durván letörölte a könnyeket és csak meredt maga elé csendesen. Nem messze tőle két holló szállt le. Sötét szárnyaikon megcsillantak a hold ezüstös sugarai. A hollók csendesen figyelték őt.
-Szerettem volna holló lenni-gondolta. Akkor nem vetettem volna meg fekete szárnyaim, akkor biztosan nem tettem volna ezt. A hollók hollónak születnek és el sem tudják képzelni, hogy ne azok legyenek, akik. Talán lehetnének szebb, kedvesebb madarak. De ez meg sem fordul a fejükben. Azért fogadják el magukat hollónak, mert ez a világon a legtermészetesebb számukra. Hollónak születnek és hollóként élnek. Nem ismernek más utat. Mégis sokkal boldogabbak, mint én. Az ég angyala voltam. Mégis emberként akartam élni, így még azt is elvesztettem, amit hoztam magammal. Nem lettem ember, de már nem is vágyom arra. Nagy szomorúságot okozna számomra, ha most emberré kéne válnom. Szabad akaratomból jöttem és szabadon akartam élni. De vágyaim miatt önként vállaltam a keserűség börtönét.
Nélküled (1)
...Kezdetben volt a Semmi. Ő volt a fény, maga a szüntelenül kihunyó és megújuló öröm. Erősnek tartotta magát és tagadta, hogy hatalmának léteznének határai. Ő birtokolta a Mindent, a sötét és büszke mélységet. Minden nem tiltakozott az ellen, hogy Semmi a tulajdonának tekintse őt. Semmi úgy hitte, ki az óvó hajlékot nyújtja neki, csak szolgálója, pedig Minden elbűvölte őt bájával és fogva tartotta ölelésében.
Minden fekete fátylat terített Semmi szemére, hogy annak szíve még fehérebben ragyogjon. Semmi nagyon szerette Mindent, neki ajándékozta a végtelen misztériumait. Így az Élet Titkait örökre mélységébe rejtette a Sötétség, aki maga a Fény Védőangyala volt.
Boldogságuk forrása egységükből fakadt, Minden mélységéből Semmi magassága az örömbe repítette őket.
Egyszer azonban így szólt Semmi:
-Mért borítasz be szenvedéllyel? Mért rejtesz el magam elől? Látni akarom mekkora hatalmam van a határtalan Élet fölött.–szavai kevélységet sugároztak és lángoló haragra gerjesztették Mindent.
-Nem engeded, hogy átöleljelek? Nem akarod, hogy szeresselek?!
Erődet nem vonom kétségbe, csak homályba, hogy határtalannak érezhesd.
Az igazság viszont ez: ott kezdődnek határaid, hol enyémek végződnek.
Nem tagadom, úr vagy, az Élet Ura,
de én vagyok úrnője, Minden Titok Anyja.
Nálad az Erő, nálam a Végzet,
tőled indul, de hozzám tér be az élet.
Semmi közbevágott:
-Dalod elszomorít, elmegyek a világba, messze, messze tőled!
Meg akarom tapasztalni, hogy, bár már veled nem, lehetek-e boldog nélküled?
Bebizonyítom neked, hogy nem igaz, mit állítasz és EGYEDÜL sokkal több vagyok, mint amikor velem vagy!
Semmi fogta az Élet gyertyáját és kilépett Minden ajtaján az ismeretlenbe. Amint elhagyta az otthont, a gyertya fénye keserűen pislákolt párat, majd elszakadt fekete viasz-szerelmétől és a résre nyitott ajtón könnyezve menekült Minden meleg keblére. Semmi egyedül állt az ürességben, kezében az Élet gyertyájának felével, mellyel láng nélkül semmire sem ment a hideg, idegen birodalomban. Valamit mégis tennie kellett, elindult hát, hogy felfedezze az új világot...
Ment, ment amerre esze vitte, új otthonául egy koszos várost nevezett ki. Itt próbálta megtalálni a boldogságot, de valójában nagyon félt az élettől. Két kézzel kapaszkodott a városba, a pillanatba. Rettegett a holnaptól, a magasságtól, mégis mindig szárnyalni akart. Nem mert a föld fölé emelkedni, azt hitte hát, lehozhatja magának a mennyországot, megveheti mint a mindennapi adagot. A marihuána füstjében, a kokain és a szesz mámorában, tele zsebbel és oldalán pénzért mosolygó cicákkal minden este elhitette magával, hogy önfeledt szárnyalásban végre eléri a magasságot, ahonnan nem taszíthatják le és ahonnan nem kell visszatántorognia a füstös világba. De pénzen vett szárnyait mindig letörték Morrigu viharai, akik nem engedték, hogy belépjen a csillagok országába. A hiábavaló próbálkozások sokba kerültek, reggel maga sem tudta hol ébredt, zsebe üres volt, és undorodott az olcsó nőktől, akik által még jobban utálta magát és a mocskos világot.
Azonban valahonnan messziről Morrigu lánya minden lépését figyelte, és minden éjszaka könyörgött anyjának, hogy leszállhasson fiúhoz a földre.
-Tiéd lehet a végtelen, mégis egy sötét árny után sóvárogsz?-suttogta Morrigu istennő.
-Szeretem őt! Hadd legyek védőangyala és hadd mutassam meg neki a magasságot!-kérlelte Angyal.
Morrigut nagyon elszomorították szavai:
-Hiába tartanálak vissza, látom, nem vagy boldog itt. -szólt a mély, nyugodt hang - Szívtelenség lenne a szeretetet nevében az öröm birodalmába zárni azt, kiről jól tudjuk, a keserűség után vágyakozik. Menj hát, ha így akarod. De nem tölthetsz vele többet három óránál. Ha tovább maradnál, kioltaná fényed a komor város. Tudd, ha átadod az éjszakának a fény gyertyáját, nem lehetsz többé angyal, a világosság gyermeke... Éld meg azt a néhány pillanantot, szeresd őt teljes szívedből, óvd lépteit, és oszd meg vele ajándékaim... Te angyal vagy, ő ember...kioltja tüzed hideg betonszíve. Hiába küzdesz, két egyesített álomból nem születhet valóság.
Ez is én voltam
Mivel mostanában nem nagyon lesz időm a bloggal foglalkozni, felteszek nektek egy kis csemegét. Egy novelláról lenne szó, amit már jóóó rég irtam. Most olvasgatva, ez már nem én vagyok, csupán voltam valamikor.
Várom az észrevételeket. :P
Kérdések, amelyekre nincs válasz...
Miért vagyunk a világon, és ha már itt vagyunk, miért komplikálja a sors a dolgainkat?
Ha ilyen rövid az élet, miért van annyi minden amit meg kell, és amit meg kellene tenni?
Ha bármelyik hajnal lehet az utolsó, mi miért pazaroljuk az időnket fölösleges dolgokra?
Ha még arra sem elég az idő, hogy örüljünk azoknak, akiket szeretünk, miért vagyunk távol egymástól hónapokat, éveket? Miért nem lehetnek velünk mindig, akiket szeretünk? Nemcsak lélekben, gondolatban, hanem testben is? Miért veszitjük el éppen azokat, akikre szükségünk van?
Azt mondják, a boldogság forrása nem a karrierben, vagy pénzben rejlik, hanem az egyszerű, apró dolgokban. Mi eldobjuk az egyszerű dolgokat, fényéveket teszünk meg, sziklákat mozditunk el, hogy karriert épitsünk, aztán ha kész a nagy mű, magunkat emésztjük, hogy miért nem vagyunk boldogok?? És mindezek mellett miért kell mégis a legtöbb energiánkat arra pazarolni, hogy megálljuk a helyünket a világban, hogy legyünk valakik, vagy legalább éhen ne haljunk? Miért rohan a világ, s mi miért nem vagyunk képesek kilépni a szélmalomharcból? Mi miért rohanunk a világgal? Miért olyan felszines minden? Miért nincs idő érezni, látni, és megérteni az életet?
András-nap
Két pár csizma táncol végig az udvar jegén.
-Itt vannak a csillag-bogarak! Megfáztatok?- fogad nagymamánk.
Az udvaron mindent gondosan rendbe szedtek, semmi sem árulkodik a
nagy eseményről.
Viszont, amint belépek az ajtón ínycsiklandó illatok zárnak bűvkörükbe.
A kályhán vidáman rotyog a torokpecsenye, és az asztalon szorgos
kezek alatt csak úgy énekel a kolbásztöltő.
-Ezeknek a leánkának tegyünk valamit enni! Esztek finom torokpecsenyét
puliszkával?- ilyen kérdésre tud valaki nemmel válaszolni???
Miközben engedem, hogy érzékeim kényeztesse a szaftos hús,
savanyú paprika,és a fehérbor ízkavalkádja,
végignézek a családomon, és szívemre puha nyugalom telepszik.
Mindannyian itt vagyunk, többé-kevésbé egészségesen,
talán az élettől kicsit megtépázottan. De itt vagyunk! Együtt ünnepeljük
András napját, együtt üljük a gondoskodással és szeretettel
felhizlalt disznó torját.
Figyelmem hirtelen az ablakon bekukucskáló telehold üveges, sóvárgó
tekintete vonja el…
“Hadd mutassam meg neked…”-suttogja.
Fehér karja után kapok, és már szállok is az ég szikrázó jegén.
Lenézek… a világ visszaöregedett legalább hatvan évet!
Kíváncsian lesek be a füstölgő kéményű, takaros ház ablakán.
Odabent nagy ám a sürgés-forgás és a jókedv! Az asztalnál vidáman habzsoló,
csillogó szemű gyerekek ülnek sorban, s a piros arcú gazdasszony elégedetten
pihenteti tekintetét rajtuk. Túl közel lépek az ablakhoz,
és … a lámpa fénye most az én alakom körvonalait rajzolja a szoba falára.
Az árnyék most önfeledten szalad Anyó fele, átveszi tőle a tálat, és
suhan tovább, szinte száll… Megcirógatom gyerekeim arcát, rejtek a
tányérjukba néhány finom falatot, megtöltöm a borospoharakat,
majd elégedetten huppanok a gazda ölébe. Mielőtt azonban szólhatnék,
éles üvöltés hasít a fejembe.
Zuhanook! Jajj, a fejem, jajj, a nyakam, jajj, minden porcikám!
Fejjel lefele bucskázok le a csillagos korcsolyapályáról, de lám,
semmi bajom, újra a meleg szobában ülök.
-A farkasok!- súgja titokzatosan a testvérem.
Mindannyian az ablakhoz lopózunk. A hegy sötétségbe burkolózott,
de a sziklák peremén izgatottan hangol az ősz requiem-ére
a szürke kórus.
Felcsendül a gyászos dal, és a tél leheletével tölti be a völgyet.
Némán hallgatjuk éneküket, és közben komorság ül a szívünkre, hisz
mindannyian tudjuk, valami véget ér. Az idő kegyetlenül megfoszt mindattól,
amit öröknek hiszünk. Hirtelen kirántja magát a markunkból,
és gonosz kacajjal szalad tovább. De a szomorúságot mindannyiunkban
legyőzi az érzés, hogy ugyanakkor valami megállíthatatlanul száguld felénk
a végtelenből… A fény.
Halottak napjára
És lobog a tábortûz, a szél belekarolt
Egy dal, és újra köztünk élsz
Ma újból Te zenélsz, úgy van, ahogy rég volt
Egy dal, s Te újra mellém ülsz
És lobog a tábortûz, a szél belekarolt
Szól egy dal, és a lelkünk összeér
A gyönyörû tûzfénynél, napszínû a hold
Súgd meg nekem, tudod, így ígérted rég
A nagy titkokat, amit egy kisgyerek nem ért
Hiszen annyi minden volt, amire nem jutott idõ
Pár pillanat, most hogy legyen múlt, jelen, jövõ..."
Emberek- Tábortűz
A fény harcosa
"A harcos odafigyel a mindennapi élet apró csodáira.
Azért veszi észre a szépet maga körül, mert ő is magában hordozza a szépséget. Hiszen a világ tükör, és minden embernek a saját arcvonásait tükrözi vissza. S a fény harcosa - bár tisztában van hibáival és korlátaival - a válságos időkben is igyekszik megőrizni jókedvét.
Végtére is a világ mindig azon van, hogy segitsen neki, akkor is, ha néha úgy tűnik, mintha az ellenkezőjére törekedne. "
Coelho, A fény harcosának kézikönyve
A fény harcosa
"A harcos ad, mielőtt kérnének tőle.
Ezt látva néhány társa azt mondja:
- Akinek kell, az úgyis kér.
De a fény harcosa tudja, hogy sok ember van, aki egyszerűen képtelen segítséget kérni. Vannak emberek, akiknek olyan gyenge a szívük, hogy csak betegesen képesek szeretni: kétségbeesetten vágynak arra, hogy valaki szeresse őket, de ezt szégyellik kimutatni. A fény harcosa összegyűjti az ilyen embereket a tábortűz köré, mesél nekik, megosztja velük az élelmét, együtt borozgat velük. Másnapra mindannyian jobban érzik magukat.
Az a legnyomorultabb, aki közönnyel szemléli mások nyomorát."
Coelho, A fény harcosának kézikönyve
A remény és kihívás fája
A kökény (Prunus spinosa) gyakori cserjénk, mely erdőkben, sövényekben él, és hosszú, szúrós töviseket növeszt. Fehér virágai márciustól júniusig nyílnak. Ősszel lilás-fekete termései a hideg közeledtét hirdetik. Könnyen regenerálódik, még akkor is, ha tűz pusztításának, vagy favágók baltáinak esett áldozatául.
Az ültetéséhez szükséges magok begyűjtéséhez a levélhullás időszaka a legalkalmasabb. Fája kemény, de jól csiszolható, hagyományosan sétabotok, harci botok készítésére használták.
A néphagyomány szerint a rossz szerencse, fekete mágia fája, a sötét titkok őrzője. Másrészt viszont a gyógyítók használták, mivel erős az életenergiája, és segít a tisztánlátásban.
A legendák szerint a rómaiak a sűrű kökénysövények miatt nem tudták elfoglalni az utolsó walesi druida erődöt. E történet nyomán nevezték ki a kökényt a védelem és remény fájává.
Virágának főzete enyhe hashajtó, gyomorgörcsöt, étvágytalanságot kezelhetünk vele.
Terméseit akkor ajánlott gyűjteni, ha „már megcsípte őket a dér”. Frissen is fogyasztható, de aszalni is lehet. Lekvár, bor vagy akár gin is készíthető belőle. A megszárított termésből készült gyógyteát bélhurut kezelésére szokták alkalmazni.
Ezenkívül vörös festékként is használható, régen tintaként szolgált.
A kökény energiája valójában azt tanítja nekünk, hogy nézzünk a felszín mögé, és bátran hallgassunk megérzéseinkre. Csak nézőpont, hozzáállás kérdése, hogyan éljük meg a világot. A döntés a mi kezünkben van, és soha nem szabad elfelejteni, hogy mindig van választási lehetőség. Mindig van remény, soha nem szabad feladni! Csak rajtunk áll, hogy a megpróbáltatásokat szenvedésként vagy próbatételként fogjuk fel, és hogy ezáltal a szeretet útját, vagy az önpusztítást választjuk. Az ellenségeskedés és bosszú helyett dönthetünk az együttműködés, érzelmeink megértése és megértetése mellett.
A kökény tüskéinek éberségével álljunk ki magunkért, amikor védelemre szorulnak érdekeink!
Böszmeségek, 2.évfolyam, első szám
Remény
Gyakran hajlamosak vagyunk sokkal jobban elcsüggedni, mint amennyire nehéz az adott élethelyzet, amellyel meg kell küzdenünk. Mit tegyünk ilyenkor? A jó szó, biztatás mindig segít, de előbb vagy utóbb meg kell tanulnunk végre kezelni saját magunkat. Természetes, hogy a mindennapok kellemes és kevésbé örvendeztető pillanatokból állnak. Ezt így kell elfogadni. Ma még könnyek, holnap könnyebb… Viszont nem szabad hagynunk, hogy a bánat huzamosabb ideig ránk telepedjen. Lehet, hogy hibáztunk, egy suhintással leromboltuk kártyavárainkat, de ami összedőlt, az már össze van dőlve. Nem érdemes túl sokáig siránkozni a romok között. Lehet, hogy soha nem leszünk már azok, akik voltunk, de annyi más szerep van, amelybe belekóstolhatunk. Soha nem szabad feladni, hisz, aki megöli az álmait, meghal… élve hal meg!
A jó dolgok váratlanul érkeznek… Rég nem látott ismerősök, baráti gesztusok, egy mosoly, jókívánság, a tudat, hogy nem felejtettek el, és te is minden nap gondolsz azokra, akiket szeretsz, legyenek bármilyen messze a fizikai és lelki dimenziók dzsungelében… Meglepve fedezed fel, hogy minden nap tanulsz valami újat, és lépésről lépésre haladsz… előre, valahová. Még mindig égetnek a pofonok, de már egyre rövidebb a lélekvihar. Lassan már legyinteni is tudsz, és nem akarsz minden egyes falon áttörni. Felismered már a túloldalról suttogó igaz mestert. Nem ragaszkodsz már mindenhez, sokszor a kevesebb több. Nem akarod, hogy mindenki elfogadjon, elég neked a saját ösvényed taposni. Nem érdekel, hogy mit gondolnak az írásaidról, hisz jól elszórakoztatod magad velük… kell ennél több?
Érzed magadban az erőt, amely sokszor gyötör, de ha egy nap teljes fényében feltör, hatalmas tűzijátékkal örvendezteti meg a világot.
Sárga rózsa
Az ember sokszor annyira buta. Nap mint nap szerelemért fohászkodik, majd ha végre megadatik számára, egyszerűen nem tud mit kezdeni az ölébe hulló gyémánttal. Megriad a boldogságtól, és mindenféle kifogást keres. Nem képes értékelni, amit kapott.Nem találja a helyét, megismerhetetlen dimenziók után vágyakozik. A múltba kapaszkodna, a jövőbe repülne, csak ne kelljen... BOLDOGNAK LENNIE??? Hiszen erről fantáziált mindig...És amikor ott a küszöbön, bereteszeli az ajtókat, lehúzza a redőnyöket, és reszketve kiabálja bentről: Nem vagyok itthon, gyere később! ...
Kapsz tőlem egy sárga rózsát... Hogy miért, nem tudom... Az angyal küldi az álmomból. A szívemen keresztül üzen. Azt mondja, minden jól van, ahogy van...Élni és élni hagyni, ez a titok maga...
Kapsz tőlem egy sárga rózsát... Kimúlásnapunkra...Újra-születés-napunkra...
Ajándék
Már nem hallom a sikolyaitokat. Most már csak a vonat zakatol. Én megyek veletek. Ti nem bánjátok. Befogadtatok. Befogadtalak.
(Fotó: Bucegi hegység)
Ne ítélj elsőre!
… Sőt még másodikra, sokadikra se. Próbálj meg úgy járni-kelni a világban, hogy egyáltalán ne ítélj!
Az emberi lélek végtelen fénycseppek tánca, hogyan lehetnénk tehát képesek nagy megállapításokat tenni vele kapcsolatban? Egy élet még arra sem elég, hogy saját titkainkat feltárjuk, hogyan bírálhatnánk mást, hiszen soha nem voltunk az ő szeme, soha nem lüktettünk az ő ereiben, soha nem voltunk a szívdobbanásai, soha nem lebegtünk az álmai tavában, soha, egyetlen percre sem vettük a hátunkra az ő keresztjét!
Az élet zúgó folyó, mely szigeteket alkot, és partok vonalait rajzolja újra. Minden változik, hogyan ítélhetnél meg egyetlen szavam, tettem, vagy leírt sorom alapján? Minden nap tanulunk valamit, de ugyanakkor elfelejtünk, elengedünk arcokat, szíveket, tájakat és meséket. Nem leszünk sem jobbak, sem rosszabbak. Változunk… Gyerekként gyengék vagyunk és védelemre szorulunk, majd erőssé növünk fel, és mi óvunk másokat, hogy aztán újra védtelenné válva segítséget várjunk. Majd a porhüvely semmivé válik, hogy a mindenből újra megszülethessen az Ember.
Ezért ha a külsőségek alapján bírálunk másokat, csak saját ostobaságunkról és vakságunkról teszünk bizonyságot.
Nem az a vak, aki nem látja a világot, hanem az, aki nem érzi.
Kedvenc idézetem
"Minden harcos érzett már félelmet egy-egy csatától. Minden harcos csalt és hazudott már életében. Minden harcos indult már el olyan úton, melyet nem neki szánt a sors. Minden harcos szenvedett már jelenléktelen dolgok miatt. Minden harcos érezte már, hogy nem igazi harcos. Minden harcos követett már el hibát spirituális küldetése teljesítése közben. Minden harcos mondott már igent, mikor nemet akart mondani. Minden harcos bántott már meg olyan embert, akit szeret. Éppen ezért a fény harcosa: mert keresztülment mindezen, és mégsem vesztette el a reményt, hogy lehet jobb, mint az adott pillanatban."
Paulo Coelho
my ghosts are gaining on me
My ghosts are gaining on me
bloodless kiss
your message from beyond
can’t impress me anymore
you have no power to disarm me
with untrue touches you can’t kill me
the fact that we’ll always DO
won’t change the definitive NO.
vértelen csók
meghatódás nélkül fogadott utolsó üzenet
a halálon túlról
nem tudsz lefegyverezni hazug érintéssel
a tény, hogy mi mégis örökké…
nem változtatja meg a nem-et.
Itt van az ősz, itt van újra...
Egy kis összeállítás őszi versekből...
"Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét."
Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra...
"Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.
Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.
Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi."
Petőfi Sándor: Ősz elején
"Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát."
Áprily Lajos - Ajánlás
"Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt."
Ady Endre:Párisban járt az ősz
"Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?"
Tóth Árpád: Őszi kérdés
"Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája."
Weöres Sándor: Galagonya
Keresés
Régi bejegyzések
Utolsó kommentek
- Sárga rózsa, ver_eva: Orsi mesélt rólam? :) Vagy ismeretlenül is a szívembe látsz? Rólam... »
- Ne ítélj elsőre!, orsi: EZ AZ, Nomi! Egyedül a változás állandó, és ez jól... »
- Itt van az ősz, itt van újra..., Zsigi: :) Nekem az első a kedvencem, és azt hiszem, ezzel nem... »
Legtöbb komment
A legjobbak
Kategóriák
Linkek
