Kérdések, amelyekre nincs válasz...
Miért vagyunk a világon, és ha már itt vagyunk, miért komplikálja a sors a dolgainkat?
Ha ilyen rövid az élet, miért van annyi minden amit meg kell, és amit meg kellene tenni?
Ha bármelyik hajnal lehet az utolsó, mi miért pazaroljuk az időnket fölösleges dolgokra?
Ha még arra sem elég az idő, hogy örüljünk azoknak, akiket szeretünk, miért vagyunk távol egymástól hónapokat, éveket? Miért nem lehetnek velünk mindig, akiket szeretünk? Nemcsak lélekben, gondolatban, hanem testben is? Miért veszitjük el éppen azokat, akikre szükségünk van?
Azt mondják, a boldogság forrása nem a karrierben, vagy pénzben rejlik, hanem az egyszerű, apró dolgokban. Mi eldobjuk az egyszerű dolgokat, fényéveket teszünk meg, sziklákat mozditunk el, hogy karriert épitsünk, aztán ha kész a nagy mű, magunkat emésztjük, hogy miért nem vagyunk boldogok?? És mindezek mellett miért kell mégis a legtöbb energiánkat arra pazarolni, hogy megálljuk a helyünket a világban, hogy legyünk valakik, vagy legalább éhen ne haljunk? Miért rohan a világ, s mi miért nem vagyunk képesek kilépni a szélmalomharcból? Mi miért rohanunk a világgal? Miért olyan felszines minden? Miért nincs idő érezni, látni, és megérteni az életet?
András-nap
Két pár csizma táncol végig az udvar jegén.
-Itt vannak a csillag-bogarak! Megfáztatok?- fogad nagymamánk.
Az udvaron mindent gondosan rendbe szedtek, semmi sem árulkodik a
nagy eseményről.
Viszont, amint belépek az ajtón ínycsiklandó illatok zárnak bűvkörükbe.
A kályhán vidáman rotyog a torokpecsenye, és az asztalon szorgos
kezek alatt csak úgy énekel a kolbásztöltő.
-Ezeknek a leánkának tegyünk valamit enni! Esztek finom torokpecsenyét
puliszkával?- ilyen kérdésre tud valaki nemmel válaszolni???
Miközben engedem, hogy érzékeim kényeztesse a szaftos hús,
savanyú paprika,és a fehérbor ízkavalkádja,
végignézek a családomon, és szívemre puha nyugalom telepszik.
Mindannyian itt vagyunk, többé-kevésbé egészségesen,
talán az élettől kicsit megtépázottan. De itt vagyunk! Együtt ünnepeljük
András napját, együtt üljük a gondoskodással és szeretettel
felhizlalt disznó torját.
Figyelmem hirtelen az ablakon bekukucskáló telehold üveges, sóvárgó
tekintete vonja el…
“Hadd mutassam meg neked…”-suttogja.
Fehér karja után kapok, és már szállok is az ég szikrázó jegén.
Lenézek… a világ visszaöregedett legalább hatvan évet!
Kíváncsian lesek be a füstölgő kéményű, takaros ház ablakán.
Odabent nagy ám a sürgés-forgás és a jókedv! Az asztalnál vidáman habzsoló,
csillogó szemű gyerekek ülnek sorban, s a piros arcú gazdasszony elégedetten
pihenteti tekintetét rajtuk. Túl közel lépek az ablakhoz,
és … a lámpa fénye most az én alakom körvonalait rajzolja a szoba falára.
Az árnyék most önfeledten szalad Anyó fele, átveszi tőle a tálat, és
suhan tovább, szinte száll… Megcirógatom gyerekeim arcát, rejtek a
tányérjukba néhány finom falatot, megtöltöm a borospoharakat,
majd elégedetten huppanok a gazda ölébe. Mielőtt azonban szólhatnék,
éles üvöltés hasít a fejembe.
Zuhanook! Jajj, a fejem, jajj, a nyakam, jajj, minden porcikám!
Fejjel lefele bucskázok le a csillagos korcsolyapályáról, de lám,
semmi bajom, újra a meleg szobában ülök.
-A farkasok!- súgja titokzatosan a testvérem.
Mindannyian az ablakhoz lopózunk. A hegy sötétségbe burkolózott,
de a sziklák peremén izgatottan hangol az ősz requiem-ére
a szürke kórus.
Felcsendül a gyászos dal, és a tél leheletével tölti be a völgyet.
Némán hallgatjuk éneküket, és közben komorság ül a szívünkre, hisz
mindannyian tudjuk, valami véget ér. Az idő kegyetlenül megfoszt mindattól,
amit öröknek hiszünk. Hirtelen kirántja magát a markunkból,
és gonosz kacajjal szalad tovább. De a szomorúságot mindannyiunkban
legyőzi az érzés, hogy ugyanakkor valami megállíthatatlanul száguld felénk
a végtelenből… A fény.
Halottak napjára
És lobog a tábortûz, a szél belekarolt
Egy dal, és újra köztünk élsz
Ma újból Te zenélsz, úgy van, ahogy rég volt
Egy dal, s Te újra mellém ülsz
És lobog a tábortûz, a szél belekarolt
Szól egy dal, és a lelkünk összeér
A gyönyörû tûzfénynél, napszínû a hold
Súgd meg nekem, tudod, így ígérted rég
A nagy titkokat, amit egy kisgyerek nem ért
Hiszen annyi minden volt, amire nem jutott idõ
Pár pillanat, most hogy legyen múlt, jelen, jövõ..."
Emberek- Tábortűz
A fény harcosa
"A harcos odafigyel a mindennapi élet apró csodáira.
Azért veszi észre a szépet maga körül, mert ő is magában hordozza a szépséget. Hiszen a világ tükör, és minden embernek a saját arcvonásait tükrözi vissza. S a fény harcosa - bár tisztában van hibáival és korlátaival - a válságos időkben is igyekszik megőrizni jókedvét.
Végtére is a világ mindig azon van, hogy segitsen neki, akkor is, ha néha úgy tűnik, mintha az ellenkezőjére törekedne. "
Coelho, A fény harcosának kézikönyve
A fény harcosa
"A harcos ad, mielőtt kérnének tőle.
Ezt látva néhány társa azt mondja:
- Akinek kell, az úgyis kér.
De a fény harcosa tudja, hogy sok ember van, aki egyszerűen képtelen segítséget kérni. Vannak emberek, akiknek olyan gyenge a szívük, hogy csak betegesen képesek szeretni: kétségbeesetten vágynak arra, hogy valaki szeresse őket, de ezt szégyellik kimutatni. A fény harcosa összegyűjti az ilyen embereket a tábortűz köré, mesél nekik, megosztja velük az élelmét, együtt borozgat velük. Másnapra mindannyian jobban érzik magukat.
Az a legnyomorultabb, aki közönnyel szemléli mások nyomorát."
Coelho, A fény harcosának kézikönyve
A remény és kihívás fája
A kökény (Prunus spinosa) gyakori cserjénk, mely erdőkben, sövényekben él, és hosszú, szúrós töviseket növeszt. Fehér virágai márciustól júniusig nyílnak. Ősszel lilás-fekete termései a hideg közeledtét hirdetik. Könnyen regenerálódik, még akkor is, ha tűz pusztításának, vagy favágók baltáinak esett áldozatául.
Az ültetéséhez szükséges magok begyűjtéséhez a levélhullás időszaka a legalkalmasabb. Fája kemény, de jól csiszolható, hagyományosan sétabotok, harci botok készítésére használták.
A néphagyomány szerint a rossz szerencse, fekete mágia fája, a sötét titkok őrzője. Másrészt viszont a gyógyítók használták, mivel erős az életenergiája, és segít a tisztánlátásban.
A legendák szerint a rómaiak a sűrű kökénysövények miatt nem tudták elfoglalni az utolsó walesi druida erődöt. E történet nyomán nevezték ki a kökényt a védelem és remény fájává.
Virágának főzete enyhe hashajtó, gyomorgörcsöt, étvágytalanságot kezelhetünk vele.
Terméseit akkor ajánlott gyűjteni, ha „már megcsípte őket a dér”. Frissen is fogyasztható, de aszalni is lehet. Lekvár, bor vagy akár gin is készíthető belőle. A megszárított termésből készült gyógyteát bélhurut kezelésére szokták alkalmazni.
Ezenkívül vörös festékként is használható, régen tintaként szolgált.
A kökény energiája valójában azt tanítja nekünk, hogy nézzünk a felszín mögé, és bátran hallgassunk megérzéseinkre. Csak nézőpont, hozzáállás kérdése, hogyan éljük meg a világot. A döntés a mi kezünkben van, és soha nem szabad elfelejteni, hogy mindig van választási lehetőség. Mindig van remény, soha nem szabad feladni! Csak rajtunk áll, hogy a megpróbáltatásokat szenvedésként vagy próbatételként fogjuk fel, és hogy ezáltal a szeretet útját, vagy az önpusztítást választjuk. Az ellenségeskedés és bosszú helyett dönthetünk az együttműködés, érzelmeink megértése és megértetése mellett.
A kökény tüskéinek éberségével álljunk ki magunkért, amikor védelemre szorulnak érdekeink!
Böszmeségek, 2.évfolyam, első szám
Remény
Gyakran hajlamosak vagyunk sokkal jobban elcsüggedni, mint amennyire nehéz az adott élethelyzet, amellyel meg kell küzdenünk. Mit tegyünk ilyenkor? A jó szó, biztatás mindig segít, de előbb vagy utóbb meg kell tanulnunk végre kezelni saját magunkat. Természetes, hogy a mindennapok kellemes és kevésbé örvendeztető pillanatokból állnak. Ezt így kell elfogadni. Ma még könnyek, holnap könnyebb… Viszont nem szabad hagynunk, hogy a bánat huzamosabb ideig ránk telepedjen. Lehet, hogy hibáztunk, egy suhintással leromboltuk kártyavárainkat, de ami összedőlt, az már össze van dőlve. Nem érdemes túl sokáig siránkozni a romok között. Lehet, hogy soha nem leszünk már azok, akik voltunk, de annyi más szerep van, amelybe belekóstolhatunk. Soha nem szabad feladni, hisz, aki megöli az álmait, meghal… élve hal meg!
A jó dolgok váratlanul érkeznek… Rég nem látott ismerősök, baráti gesztusok, egy mosoly, jókívánság, a tudat, hogy nem felejtettek el, és te is minden nap gondolsz azokra, akiket szeretsz, legyenek bármilyen messze a fizikai és lelki dimenziók dzsungelében… Meglepve fedezed fel, hogy minden nap tanulsz valami újat, és lépésről lépésre haladsz… előre, valahová. Még mindig égetnek a pofonok, de már egyre rövidebb a lélekvihar. Lassan már legyinteni is tudsz, és nem akarsz minden egyes falon áttörni. Felismered már a túloldalról suttogó igaz mestert. Nem ragaszkodsz már mindenhez, sokszor a kevesebb több. Nem akarod, hogy mindenki elfogadjon, elég neked a saját ösvényed taposni. Nem érdekel, hogy mit gondolnak az írásaidról, hisz jól elszórakoztatod magad velük… kell ennél több?
Érzed magadban az erőt, amely sokszor gyötör, de ha egy nap teljes fényében feltör, hatalmas tűzijátékkal örvendezteti meg a világot.
Sárga rózsa
Az ember sokszor annyira buta. Nap mint nap szerelemért fohászkodik, majd ha végre megadatik számára, egyszerűen nem tud mit kezdeni az ölébe hulló gyémánttal. Megriad a boldogságtól, és mindenféle kifogást keres. Nem képes értékelni, amit kapott.Nem találja a helyét, megismerhetetlen dimenziók után vágyakozik. A múltba kapaszkodna, a jövőbe repülne, csak ne kelljen... BOLDOGNAK LENNIE??? Hiszen erről fantáziált mindig...És amikor ott a küszöbön, bereteszeli az ajtókat, lehúzza a redőnyöket, és reszketve kiabálja bentről: Nem vagyok itthon, gyere később! ...
Kapsz tőlem egy sárga rózsát... Hogy miért, nem tudom... Az angyal küldi az álmomból. A szívemen keresztül üzen. Azt mondja, minden jól van, ahogy van...Élni és élni hagyni, ez a titok maga...
Kapsz tőlem egy sárga rózsát... Kimúlásnapunkra...Újra-születés-napunkra...
Ajándék
Már nem hallom a sikolyaitokat. Most már csak a vonat zakatol. Én megyek veletek. Ti nem bánjátok. Befogadtatok. Befogadtalak.
(Fotó: Bucegi hegység)
Ne ítélj elsőre!
… Sőt még másodikra, sokadikra se. Próbálj meg úgy járni-kelni a világban, hogy egyáltalán ne ítélj!
Az emberi lélek végtelen fénycseppek tánca, hogyan lehetnénk tehát képesek nagy megállapításokat tenni vele kapcsolatban? Egy élet még arra sem elég, hogy saját titkainkat feltárjuk, hogyan bírálhatnánk mást, hiszen soha nem voltunk az ő szeme, soha nem lüktettünk az ő ereiben, soha nem voltunk a szívdobbanásai, soha nem lebegtünk az álmai tavában, soha, egyetlen percre sem vettük a hátunkra az ő keresztjét!
Az élet zúgó folyó, mely szigeteket alkot, és partok vonalait rajzolja újra. Minden változik, hogyan ítélhetnél meg egyetlen szavam, tettem, vagy leírt sorom alapján? Minden nap tanulunk valamit, de ugyanakkor elfelejtünk, elengedünk arcokat, szíveket, tájakat és meséket. Nem leszünk sem jobbak, sem rosszabbak. Változunk… Gyerekként gyengék vagyunk és védelemre szorulunk, majd erőssé növünk fel, és mi óvunk másokat, hogy aztán újra védtelenné válva segítséget várjunk. Majd a porhüvely semmivé válik, hogy a mindenből újra megszülethessen az Ember.
Ezért ha a külsőségek alapján bírálunk másokat, csak saját ostobaságunkról és vakságunkról teszünk bizonyságot.
Nem az a vak, aki nem látja a világot, hanem az, aki nem érzi.
Kedvenc idézetem
"Minden harcos érzett már félelmet egy-egy csatától. Minden harcos csalt és hazudott már életében. Minden harcos indult már el olyan úton, melyet nem neki szánt a sors. Minden harcos szenvedett már jelenléktelen dolgok miatt. Minden harcos érezte már, hogy nem igazi harcos. Minden harcos követett már el hibát spirituális küldetése teljesítése közben. Minden harcos mondott már igent, mikor nemet akart mondani. Minden harcos bántott már meg olyan embert, akit szeret. Éppen ezért a fény harcosa: mert keresztülment mindezen, és mégsem vesztette el a reményt, hogy lehet jobb, mint az adott pillanatban."
Paulo Coelho
my ghosts are gaining on me
My ghosts are gaining on me
bloodless kiss
your message from beyond
can’t impress me anymore
you have no power to disarm me
with untrue touches you can’t kill me
the fact that we’ll always DO
won’t change the definitive NO.
vértelen csók
meghatódás nélkül fogadott utolsó üzenet
a halálon túlról
nem tudsz lefegyverezni hazug érintéssel
a tény, hogy mi mégis örökké…
nem változtatja meg a nem-et.
Itt van az ősz, itt van újra...
Egy kis összeállítás őszi versekből...
"Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét."
Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra...
"Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.
Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.
Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi."
Petőfi Sándor: Ősz elején
"Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát."
Áprily Lajos - Ajánlás
"Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt."
Ady Endre:Párisban járt az ősz
"Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?"
Tóth Árpád: Őszi kérdés
"Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája."
Weöres Sándor: Galagonya
MOST múlik pontosan…
Az őszi napéjegyenlőség az aratás, hálaadás és szüret ünnepe. Megfelelő alkalom, hogy megálljunk egy pillanatra, és számba vegyük munkánk gyümölcseit.
A szüret megtanít örülni mindannak, amit megvalósítottál, de figyelmeztet arra is, hogy nem ülhetsz babérjaidon.
Fogadd örömmel mindazt, amit kaptál, csókkal üdvözöld az újonnan érkezőket, és jókívánságokkal bocsásd útjukra a távozókat.
Ne feledd, hogy bármely hajnal lehet az utolsó. Éppen ezért tisztítsd meg a lelked, engedd el a bánatot, kudarcot, valóra nem váltott álmokat, így készítve helyet az újnak. Táplálkozz a leszüretelt gyümölcsökből, de közben készítsd elő a gondolatmagvakat is, melyeket jövő tavasszal elvethetsz.
A szüret összekapcsolja a múltat, jelent, és jövőt. Arra figyelmeztet, hogy néha ki kell lépni az őrült körforgásból, és számba kell venni életünket: Mire vágytam? Hogyan harcoltam az álmaimért? Valóra váltak? Tudok örülni annak, amiért küzdöttem? Meg tudom becsülni azt, amit energiámmal, könnyeimmel, mosolyommal és szeretetemmel áldottam meg? Képes vagyok kiállni önmagamért, van elég erőm a céljaim eléréséhez? Mit rontottam el? Ma hogyan cselekednék? Ha lesz még rá esélyem, hogyan lehetnék jobb, mint akkor?
Ezeken a kérdéseken el lehet gondolkozni, hiszen minden hatásnak, amely minket ér, saját lelkünk a forrása. Mindaddig, amíg életünket a káosz uralja, a mester a függöny túloldalán néma marad.
Hogyan is várhatná a vándor, hogy megértse a világot, amíg saját világát sem ismeri? Hogyan is nyerhetné meg a csatát a harcos, amíg a szívében dúló küzdelmek fölött sem képes győzedelmeskedni? Hogyan legyen hely az új kincsek számára, amíg a polcok rozsdás vasakkal vannak teletömve?
A beavatás
Luna sápadtan pislogott a sötét felhőtakaró mögül a komor tájra. A rendezetlen park fái a nyári zöld lombok helyett gyászruhát öltöttek magukra és a havat várták, hogy feloldja özvegyi fogadalmukat.
Luna feladta az elkeseredett küzdelmet a felhőkkel, melyek feketébe burkolták ezüstös arcát. Sötétség borult a városra, a tó tükrének fátylát szétszaggatták a mélybe hulló árnyak, a hervadt virágok ernyedten hajtották fejüket a fagyos talajra.
A fehér krizantémok baljósan hajlongtak a hűvös szélben. Ők mindenkinél jobban ismerték a néma éjszakát. Hallották a csendben, amit más nem, és sejtjeikben érezték a Pusztító jelenlétét. Reszketve, tehetetlenül feküdtek lábainál. A jeges szelek véresre tépkedték fehér szirmaikat. De halovány arcukon nyoma sem volt fájdalomnak. Gyengék voltak és félelem emésztette őket belül, de némán és merészen emelték tekintetüket legyőzőjük felé. Önként ajánlották a Földanyának már születésükkor azt, amit most erőszakkal akart elvenni egy buta idegen. Ahogy közeledett, egyre inkább sajnálatot ébresztett bennük a pusztító vándor. Az akarta elszívni utolsó leheletüket, akinek még soha nem járt tüdejében friss levegő. Megalázva hevertek előtte, de nem megalázkodva! Ha csak pillanatokig is, de ők még éltek, míg tudták, legyőzőjük soha nem is fog igazán, soha, soha... Gazdagok voltak, gazdagabbak nála, mert a Földanya megosztotta velük a legmélyebb boldogságot.
A gondoskodó Anya lágyan suttogta virágainak:
-Adj magadból mindenkinek, aki kér, légy bárkié, aki kíván. Attól, mert enyém vagy, még ugyanúgy lehetsz másé is. Ne sajnáld mástól, amit te sem kapsz örökbe és nyugodj meg, a kölcsönt mind visszaadják nekem önszántukból. Így jut belőlem annak, aki szeretné, így vagyok tiéd, de lehetek ugyanakkor másé is.
Szavai hallatán az Pusztító megtorpant. A hideg szél tanácstalanul lebegett ég és föld között. Az Pusztító okos volt, de fogalma sem volt, hogy lophatna életet attól, aki önként adja. Az őszinte kölcsön lehetősége elrémítette. Eddig még semmit sem kapott, mindig mindent elvett.
-Én tolvaj vagyok és te a kezembe akarod adni kincseid?-jeges hangja bizonytalanságot tükrözött.
-Igen, használd őket, amíg szükséged van rájuk. Úgysem maradnak nálad sokáig. Mi az én méhemben gyémánt, durva kezeid közt porladó rög csupán, bármennyire szorítod, minden, amit én szültem, hozzám tér vissza. De mért is jöttél valójában?
Az Pusztító szótlanul toporgót. A Földanya folytatta:
-Ha pihenni vágysz, vetek neked meleg ágyat, hozok édes tejet, álomba ringatlak, de gyerek sokáig nem maradhatsz, holnap indulnod kell. Bármerre is mennél, engem szolgálsz majd és bármikor visszatérhetsz hozzám, de egy napnál tovább nem maradhatsz. Nagy a birodalom, sok a tennivaló. Munkád termését learathatod mind, adok búzát bőven, de a kenyeret nem sütöm meg neked. Adok fát, de a tüzet neked kell meggyújtanod. Mindenem a tiéd lehet, de csak azt adhatok, amim van és tőled is csak azt kérem cserébe, amire már nincs szükséged. Búzám, gyümölcseim nem vesznek kárba, mi porból lett, nem válhat csak porrá.
A virágok felsóhajtottak, utolsó lélegzetük a Földanya meleg keblének pihegésébe veszett.
-Más kell nekem-kacagott fel a vándor- halhatatlanságért jöttem hozzád.
-Jó helyen jársz. Az örök élet kapuját csak én tárhatom fel előtted, de ehhez meg kell értened és el kell fogadnod az elmúlást. Lépj be hát birodalmamba, ismerd meg és fogadd testvéreiddé gyermekeimet!
-De mégis mit kell tennem?
-Nem kell félned, lépj rá a megismerés ösvényére és engedd, hogy szíved vezessen. Mindig járj nyitott szemmel, csodáld a zsenge zöld lombok közt bujkáló pajkos napsugarakat, élvezd, ahogyan a víztükrökön táncoló szellő megcsiklandozza puha nyakad. Érted már? Érzed az esőverte, ázott fű illatát? Hallod a madarak fohászát? Dalukkal az életet dicsőítik, az örökkévalóságnak áldozó papok ők. Látod, itt az oltár is, ibolya- és nárcisztenger borítja. Ha lelked részévé válik ez a színes, illatos, puha csoda, a lelked is bekapcsolódik az életet üdvözítő kórusba. A halhatatlanságot csak általam találhatod meg, de tudom, rájöttél a titok nyitjára. Ami keresel, ha önmagadban meg nem leled, sehol máshol meg nem találhatod. A döntés a te kezedben van, én csak egy utolsó tanácsot adhatok neked:
Élj úgy, hogy bármely percben meghalhatsz, de úgy védj engem, hogy velem egyesülve örökké élni fogsz!
Böszmeségek, első szám
The Last Song I'm Wasting On You...
A hűvös szél beletúrt Angyal dús hajfürtjeibe. Egész lényét édes borzongás vette hatalmába. Tarkóján erős szúrást érzett. Amint megfordult, tekintete a telehold fényében megvillanó sötét szempárban merült el.
A fiú újra megjelent.
-Mit keresel itt egyedül ebben az órában?
-Semmi közöd hozzá, hagyj békén! Eddig sem érdekelt, mi van velem, ne érdekeljen most már.-szólt hidegen a lány.
-Ha ezt akarod...
-Nem én akarom így, hanem te!-hangja megremegett.-Ne menj el!-súgta, majd megragadta a fiú kezét és forró csókot lehelt arcára. A fiú azonban hátat fordított neki és leült tó partjára. Angyal nézte őt csendesen, majd leült mellé és vállára hajtotta fejét. A fiú közömbösen bámulta a mocskos tavat. Szokás szerint vágyai messze jártak, és reménytelenül kaparászták az ég ajtaját. Angyal szorosan átölelte, megsimogatta arcát és lágyan megcsókolta őt. A fiú nem ellenkezett ajkaik gyengéd játéka ellen, mely egyre vadabbá és szenvedélyesebbé vált. Irigykedve nézték őket a koszos, sivár betonfalak és kopott járdák. A magányos hold a haldokló víz keblére hajtotta fejét. A szél vadul borzolta a tó homályos tekintetét. A tüzes érintéseket mélyen magába szívta a föld. A megtaposott fű, a kövek, a betontömbök mindannyian részei voltak már a mágikus táncnak. Angyal agyán átvillant:
-Nincs is szükségem rá. Akár el is mehetne...
De a fiú nem gondolt most távozásra és Angyal döntött kettejük sorsáról…
Keze éles ezüsttőrére siklott. Puhán simogatta pengéjével a fiú karját. Amikor vénájához ért, mélyen beledöfte az élét, melyet eláztatott a kibuggyanó vér. A fiú kitépte kezéből a tőrt és vérével festette be Angyal kebleit. Lágyan Angyal kezébe hullatta a fegyvert, majd keményen megszorította kezét és Angyal vénájába mártotta a halálos játékszert. A vörös patak forrón ölelte át társát és sötét cseppjeik fájdalmasan ütköztek a koszos betonhoz. Angyal a gyilkos tőrt hegyével torkuk fele keblei és a fiú mellkasa közé csúsztatta. A vérrel áztatott jeges penge eltörhetetlen kapoccsá vált kettejük közt, és megnyitotta a Semmi kapuján át az utat a Minden Birodalmába.
Angyal tudta, mennie kell, de nem akart elválni a fiútól. Egyre fennebb csúsztatta a tőrt. Sötéten belenézett szerelme mámoros szemeibe. A fiú torkába beleszakított a penge, és a csendet a hús sercegése törte meg, egyre mélyebbre hasított és egyre jobban égette a tőr.
Morrigu megrántotta az ezüstszálat és a szorítás hirtelen megszűnt. Angyal lelke a véres testek fölé emelkedett. A fiú segélykérően kapaszkodott a fényes árnyba.
-Gyűlöletesen imádlak téged...-szólt a lélek- de nem akarok segíteni rajtad. Csak együtt juthatnánk be az égi birodalomba, de te nem velem, általam szeretnéd elérni Morrigut!!!
Megjelent előtte anyja arca. Az istennő nagy fekete szemei és lila ajkai előtűntek fátyla alól. Kinyújtotta Angyal felé karjait és magához hívta őt.
Angyal utoljára emelte tekintetét a fiúra, akiben a boldogságot kereste, majd undorodva hátat fordított neki…
Az egyedüllét ereje
Luna sápadtan pislogott a sötét felhőtakaró mögül a komor erdőre. A földbe szúrt fekete gyertya fénye Angyal hideg márványarcára vetült. Angyal tekintete a távoli erdőn pihent, melynek fái a nyári zöld lombok helyett gyászruhát öltöttek magukra és a havat várták, hogy feloldja özvegyi fogadalmukat. Luna feladta az elkeseredett küzdelmet a felhőkkel, melyek feketébe burkolták ezüstös arcát. Sötétség borult a tájra, a tó tükrének fátylát szétszaggatták a mélybe hulló árnyak, a hervadt virágok ernyedten hajtották fejüket a fagyos avarra. Angyal nem félt, eloltotta a gyertyát is. Nem akart fényt, mert ő maga volt a sötétség. Utolérte az árnyékot, amely elöl végig menekült. A fák baljósan hajlongtak a hűvös szélben, mindenkinél jobban ismerték a néma éjszakát. Hallották a csendben, amit más nem, és sejtjeikben érezték az Úrnő jelenlétét. Morrigú így szólt Angyalhoz:
- Eljött az idő lányom, kelj fel, és jer énhozzám! Elviszlek magammal a
végtelenbe, és végre felfedhetem előtted az Éjszaka rejtélyeit. Csak nyújtsd a
kezed!
Angyal nem kívánt vele menni, a földön akart maradni, egyedül:
- Amikor menni szerettem volna, ellöktél magadtól. Ne hívj most, nem
megyek! Megvagyok egyedül is. Eldobtam mindent, nincs már szárnyam, nem tudok
repülni, de nem is próbálok felemelkedni, hagyj pihenni, hagyj magamra, felejts
el! Azt mondtad, anyám vagy, mindig mellettem állsz majd, mégis elnézted a
szenvedéseim, engedted, hogy levágjam a szárnyam, ne várd hát, hogy újra
repüljek! Megvontad tőlem a varázserőt, minden tudást elrejtettél előlem. Nem
várok most tőled semmit, nem kérek a hamudból, sem a holdköveidből... Nem erőltetem többé, nem fogok mosolyogni, ha
sírni szeretnék…És ne nézz így rám… Én ITT maradok, mert nekem ITT JÓ...ITT
erős vagyok, nem félek. ITT a sötétben rátaláltam önmagamban a legmélyebb
fényre, mely csak az enyém... az én megalvadt ezüstös vérem, az én sáros
könnyeim, az én megszenesedett bodzaágam. Amikor mindenki magamra hagyott,
akkor találtam meg a legnagyobb segítőm: ÖNMAGAM.
Morrigú arcán véres könnycsepp gördült végig:
- Éreztem, hogy képes vagy rá. Igen, itt hagytalak egyedül, felhoztam neked a
legmélyebb poklokat, de ÉRTED tettem, hogy megtanulj ÉLNI. Tudtam, hogy a csak
a legnagyobb sötétben találhatsz rá saját fényedre. Láthatod, a leghaloványabb
fénysugár is, amit te teremtesz, a tiéd, csakis a tiéd. De bármit kaptál volna
tőlem, az ENYÉMből adtam volna és csak kölcsönbe...Mit értél volna vele? Ami a
TIÉD, azt viszont nem vehetem vissza. ŐT elvettem tőled, mert én adtam neked,
el fogom a tested is, ha nem lesz rá szükséged, de a lelked csakis a tiéd...Az egyetlen,
amit nem vehet el senki, mert senki sem adta...Csak
van...létezik...megsemmisíthetetlenül...
Büszke vagyok rád, lányom, mert elutasítottad a próbálkozást, eldobtad a
megbocsátást és nem féltél az egyedülléttől. Tudod már, csak így sikerülhetett
eggyé válnod árnyékoddal. Halld hát az Éj misztériumát, melyet te magad fedtél
fel egyedül:
- A ti keresésetek és sóvárgásotok célt érni nem fog, csak ha a Titkot
ismeritek: ha amit keresel MAGADban meg nem leled, sehol máshol megtalálni nem
fogod.
Fényhordozók Internetes Magazin, "Jó és Rossz" téma, 2008 január
The Wiccan Rede
Bide the Wiccan Redes
ye must,
In Perfect Love and Perfect Trust;
Live ye must and let to live,
Fairly take and fairly give;
Form the Circle thrice about,
To keep unwelcome spirits out;
Bind fast the spell every time,
Let the words be spoke in rhyme.
Soft of eye and light of touch,
Speak ye little, listen much;
Deosil go by waxing moon,
Sing and dance the Witches' Rune;
Widdershins go by waning moon,
Chant ye then a baleful tune;
When the Lady's moon is new,
Kiss hand to her times two;
When the moon rides at peak,
Heart's desire then ye seek.
Heed the North wind's mighty gale,
Lock the door & trim the sail;
When the wind comes from the South,
Love will kiss them on the mouth;
When the wind blows from the West,
departed souls have no rest;
When the wind blows from the East,
Expect the new and set the feast.
Nine woods in the cauldron go,
Burn them quick, burn them slow;
Elder be the Lady's tree,
Burn it not or curs'd ye'll be;
When the wind begins to turn,
Soon Beltane fires will burn;
When the wheel has turned to Yule,
light the log, the Horned One rules.
Heed the flower, bush or tree
By the Lady blessed be'
When the rippling waters flow
cast a stone - the truth you'll know;
When ye have & hold a need,
Hearken not to others' greed;
With a fool no seasons spend,
Or be counted as his friend.
Merry meet and merry part
Bright the cheeks, warm the heart;
Mind the threefold law ye should,
Three times bad and three times good;
Whene'er misfortune is enow,
Wear the star upon your brow;
True in troth ever ye be
Lest thy love prove false to thee.
'Tis by the sun that life be won,
And by the moon that change be done;
If ye would clear the path to will,
Make certain the mind be still;
What good be tools without Inner Light ?
What good be magic without wisdom-sight ?
Eight words the Wiccan Rede fulfill -
An it harm none, do what ye will.
Keresés
Régi bejegyzések
Utolsó kommentek
- Sárga rózsa, ver_eva: Orsi mesélt rólam? :) Vagy ismeretlenül is a szívembe látsz? Rólam... »
- Ne ítélj elsőre!, orsi: EZ AZ, Nomi! Egyedül a változás állandó, és ez jól... »
- Itt van az ősz, itt van újra..., Zsigi: :) Nekem az első a kedvencem, és azt hiszem, ezzel nem... »
Legtöbb komment
A legjobbak
Kategóriák
Linkek
